Apára van szükségünk, vagy már felnőttünk? - A Filmklub vendége volt Szabó István
Apára van szükségünk, vagy már felnőttünk?
A Filmklub vendége volt Szabó István
Az elemzők szerint az Álmodozások kora (1964), az Apa - Egy hit naplója (1966) és a Szerelmesfilm (1970) trilógiaként prezentálja a kor fiataljainak létélményeit. Valóban trilógiának szánta, vagy csak az elemzők látták meg ebben a nemzedéki szemléletmód triászát?
Erre a kérdésre március 23-án, a Filmklubban Szabó István egyértelműen azt válaszolta, hogy nem szánta trilógiának az alkotásokat, ezek külön, önálló művészi inspirációból születtek, csak az elemzők kapcsolták utólag egységgé ezeket a generációs filmeket. Azt viszont megerősítette, hogy nagy hatással volt rá a francia újhullám, látásmódját Jean-Luc Godard és legfőképp François Truffaut munkái befolyásolták.
Azzal is egyetértett, hogy egy pályakezdő életében nagyon fontos a mesterek szerepe, nála Herskó János volt meghatározó mentor.
Az Apa személyes hátteréről egy 1971-es Filmvilágnak adott interjú válaszát idéztem.
„Az Apa hőse és köztem annyi csupán a hasonlóság, hogy én is apa nélkül nőttem fel. De akárcsak az én apámat, osztálytársaim hetven-nyolcvan százalékának apját megölte a háború.
A főiskolán három olyan társam volt csak, akinek élt az apja. Láttam, tapasztaltam, mit jelent a gyereknek, a kamasznak, ha hiányzik az apa, hogyan keresi, milyennek képzeli, milyen mítoszt teremt magának belőle” Az Apa című film a „félárvák generációjának” tapasztalatából indul ki.
A személyes után áttértünk a társadalmi kérdésekhez, miután ő mesélnivalóját a személyességből mindig társadalmivá emeli. Személyes és társadalmi, minden filmjében szorosan ott ez a két szint… Érdekelt, hogyan látja, vajon a magyar társadalom felnőtté vált? Vagy még ma is szüksége van apaképre?
Szabó István szerint történetileg úgy tűnik, ennek a régiónak szüksége van valamilyen apafigurára. Kiemelte, saját rendezői szerepét csakis úgy értelmezi, hogy bármilyen konfliktusnál először önmagában keresi a hibát. Erős önvizsgálattal él minden elakadásnál.
A leghevesebb tiltakozást az váltotta ki, amikor a castingról kérdeztem.
„Szó sem lehet erről! Mindig emberekben, színészekben gondolkodtam! Gábor Miklós, Bálint András, már ott voltak a fejemben.”
Egyszer, a Mephistónál keresett csak főszereplőt, és vagy négy színházi előadásra ellátogatott, hogy megtalálja Brandauert, aki azonnal magáénak érezte Höfgen szerepét.
A kérdésre, hogy saját élete dilemmáit látjuk-e viszont életművében, egyértelmű volt a válasz: ki nem? Mert minden rendező ezeket jeleníti meg.
A fotót Kenéz György készítette.